Enyhe katarzis címmel március 13-án új klasszikus zenei beszélgetős műsort indított a radiocafé, amelynek házigazdája Szatmári Róbert kulturális újságíró, a Papageno publicistája. A műsor picit másképp – formabontóan, néha új szempontokat behozva, néha tabut döntögetve, és mindenképp őszintén akar a klasszikus zenéről, kultúráról és a hozzá kapcsolódó területekről beszélni – nem kizárólag zenészekkel. Az első adás vendége Puzsér Róbert kritikus, publicista volt.
Nem állt meg az idő Woodstocknál
„A klasszikus zene fogyasztó nem a jelenkor embere, hanem egy olyan koré, amelyben a hangszerek az atmoszférában szólaltak meg és nem az erősítőben.“ – kezdi Puzsér, amikor a műsorvezetővel közösen próbálják megrajzolni egy átlagos klasszikus zene hallgató portréját.
„Aztán később beköszöntött egy olyan korszak, amelyben 23-30 évente lecserélődtek a hangszerek és a hangzások. Először az elektromos, majd az elektronikus hangzás, és ehhez újabb és újabb műfajok kezdtek el tartozni. Aki ezekhez képest egy brossúrával van lemaradva, az már nyugodtan nevezheti magát old schoolnak, de a 2-3 brossúrával lemaradó, az az igazi klasszikus ember. Az az ember, aki az időtlenségben létezik, a kulturális percepcióktól függetlenül tudja kultúrát, mint entitást vizsgálni. Én inkább a jelenkor embere vagyok. Én fogékony vagyok a elektronikus zenére, nálam nem állt meg az idő Woodstocknál.“
Komolyzene, jazz, free jazz, avagy az elitizmus bugyrai
A komolyzenét kedvelők mások fölé helyezik magukat pusztán azért, mert ezt a fajta zenét hallgatják? – teszi fel a kérdést a műsorvezető.
„Nem, fordítva: a többiek helyezik a klasszikus zene fogyasztókat maguk felé. Azok, akik ugatják a klasszikus zenét, akik nem értik, ebben mi a jó. És van egy másik kaszt, akikre a klasszikus zene fogyasztók tekintenek úgy, ahogyan rájuk sokan: ezek pedig a jazz rajongók. Azon belül is ott van a free jazz rajongók tábora, akikre pedig a sima jazz kedvelői néznek ámulattal.“
A halhatatlanság illúziója
„Pont ezért én úgy képzeltem, hogy azok, akik free jazz lemezeket vesznek és ilyen koncertekre járnak, bizonyára nem halnak meg. Hiszen annyira más fajhoz tartoznak. A klasszikus zene visszavezet minket azokba az időkbe, amikor az ember még a rituáléitól tette függővé saját sorsát, azokba a mágikus időkbe, amikor még nem zuhant szét teljesen a realitás-érzékelésünk.“ – mondja Puzsér.