Az Enyhe katarzis legutóbbi adásának vendége Lukács Miklós Erkel- és Príma-díjas cimbalomművész, zeneszerző volt. A Szatmári Róberttel történő beszélgetésben szóba került a jazz múltja és jelene, a cimbalom hangszer magyar mivoltának áldott és átkozott szerepe, ezen kívül a felek beszélgettek Kurtág Györgyről és Eötvös Péterről, valamint a klasszikus zenei koncertélet nyújtotta lehetőségekről és határokról.
„Én azokkal az emberekkel dolgozhattam együtt, akikről hamarosan utcákat, köztereket neveznek majd el, és ezért nagyon hálás vagyok.” – mondja Lukács az interjú egy pontján többek között Szakcsi Lakatos Bélára utalva. A cimbalomművész hosszasan beszél Eötvös Péterről és Kurtág Györgyről is, akikkel szintén együttműködött, mindketten komponáltak neki zeneműveket. Lukács szerint világraszóló művészi, zenei folyamatok történtek csak az elmúlt fél évszázadban Magyarországon, az ország méretei miatt ezek nem válnak olyan szinten ismertté, amit megérdemeltek volna.
Emellett szóba kerül a cimbalom hangszerének eredete, magyar jellege, amely egyszerre áldás és átok: Lukács szerint néha pont azért nem futhatja ki magát pl. egy hangszer, mert túlságosan be van ágyazva a tradícióba és ez egyszersmind korlátokat is jelent. „És ez a megállapítás nagyon sok más dologra igaz.”- teszi hozzá.
„A nemzetközi koncertélet nem igazából tartja számon a cimbalmot, mint hangszert, inkább, csak, mint kuriózumot, sokkal nehezebb dolgunk van, mint pl. egy hegedűművésznek, akinek a pályája – főleg egy versenygyőzelem vagy akár egy második helyezés után- biztosítva van. Nekünk, nekem ez az egyik nagy feladatom, hogy ezen változtassunk. Én magam csináltam mindent és ebből én rengeteget tanultam.”
A beszélgetésben szó esik még az egykori jazz zenészek önpusztító életviteléről, a tanításról és a tradicionális cigánymuzsika, a klasszikus zene és a jazz közötti határok elmosásáról, valamint azokról a szélsőséges érzelmekről, amelyek mind az életben, ezáltal Lukács Miklós zenéjében is fellelhetőek.